Régóta ismert tézis, hogy a klímasemlegesség eléréséhez rengeteg energetikai célú beruházáson keresztül vezethet az út. Az viszont új, hogy a szektor dekarbonizációját soha nem látott tempóban és mennyiségben építendő atomerőművektől várhatná a világ. Dubajból ezt üzenték.
Már több meghökkentő hír érkezett Dubajból, a COP28 jelenleg is zajló globális klímacsúcsáról. A nemzetközi sajtó is felkapta azt a BBC-értesülést, hogy az olaj- és gázkereskedő házigazda titokban tizenöt országgal készített elő magas szintű, privát olaj- és gázkereskedelmi megbeszéléseket, ami első olvasatban veszélyezteti az ENSZ-rendezvény és a globális klímavédelmi misszió céljainak komolyan vételét, ám valójában egyszerű piaci árukapcsolás. A több mint 150 oldalnyi terhelő adatból az látszik, hogy al-Dzsaber – aki úgy lett az Egyesült Arab Emírségek COP28-szervezetének elnöke, hogy nem mondott le az Adnoc (Abu Dhabi National Oil Company) vezérigazgatói székéről sem – úgy gondolta: a Dubajban összegyűlő kormányzati és döntéshozói elitsűrűséget kár volna nem megpróbálni felhasználni a saját gazdasági céljai elérése érdekében is.
Így tett az Adnoc ajánlatot a németországi LNG-szállítások folytatására, és e megbeszélések eredményeként nyugodhat meg Venezuela is, mert lesz, aki a dél-amerikai ország fenntartható gazdasági fejlődésével szinkronba hozható tételként ismeri majd el olajtermelésének újraskálázását.
A leleplezett háttértárgyalásoknál is meredekebbnek látszik azonban az a hivatalos egyezményként zárt dokumentum, amely mögé a magyar kormány is beállt. Az amerikai kezdeményezés lényege, hogy a 2050-es klímasemlegesség eléréséhez, ahhoz, hogy elérhetővé váljon a szakítás a fosszilis tüzelőanyagokkal, meg kell háromszorozni a világ atomerőműves termelési kapacitását.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IAE) 2021-ben kiadott Net Zero by 2050 útiterve előre jelezte, hogy a globális hőmérséklet-emelkedés kordában tartásához (a párizsi klímacsúcson elfogadott, legfeljebb +1,5 Celsius-fok tűréséhez) sok drasztikus lépésre (négyszáz mérföldkövet adott meg az IAE), hatalmas ugrásokra (például már 2040-re teljes mértékben dekarbonizált áramszektorra), de leginkább őrületesen sok pénzre (csak 2030-ig négybillió dollár értékű tiszta energiás beruházásra) lesz, lenne szükség, de az atomenergia ebben a jelentésben nem került előtérbe. A szövegben mindössze egyszer, általánosságban fordul elő az atomenergia kifejezés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnél (IAEA) ezt tejesen másképp látják: 2024. március végére meghirdették Belgiumba az Atoms4netZero csúcstalálkozót, ahol terveik szerint állami és kormányzati vezetők mellett tudományos szakértőkkel fogják tárgyalni a témát (az új reaktortechnológiáktól az üzemanyag-innovációkig és a reaktorok üzemidő-hosszabbításáig).
Se Kína, se Oroszország
A COP28-on bejelentett, a következő évtizedre előrevetített nukleáriserőmű-építési lázról szóló hír kapcsán mellékszál, hogy az MTI által idézett Steiner Attila energia- és klímaügyi államtitkár Emmanuel Macronnak tulajdonította John Kerry amerikai klímaügyi különmegbízott kezdeményezését. Az viszont elgondolkodtató, hogy a Dubajban aláíró 22 ország (mint az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, az Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Kanada, Japán, Lengyelország, Nagy-Britannia, Svédország, Ukrajna stb.) között sem Kína, sem Oroszország nem szerepel.
Pedig Kína a világ nukleáris iparának motorja: az utóbbi bő egy évtizedben a legtöbb atomerőművet Kínában építették, az országban jelenleg 55 reaktor termel, 22 pedig építés alatt áll. Évente átlagban négy-öt egységet tudnak a hálózatra kapcsolni, és jellemzően három-négy új építkezés is indul. Mivel jelenleg a kínai villamosenergia-mixben az atomenergia alig éri el az ötszázalékos arányt, a jövőben szeretnék megtartani a tempót, azon az alapon, hogy van még hová növekedni. Ezzel együtt igaz, hogy még messze vannak a 2030-ra tervezett, az aktuális ötéves tervben szereplő 110 termelő kínai atomreaktortól.
Oroszország azzal együtt is a világ második legnagyobb atomerőmű-építője, hogy odahaza aktuálisan csupán öt reaktor áll építés alatt. A Roszatom azonban Törökországban, Egyiptomban, Bangladesben és Kínában is épít, miközben nemrég befejezték Belarusz második blokkját, és felbukkantak például az argentin és az iráni atomerőmű-projektek körül is.
Eközben a nukleáris reneszánszról ábrándozó Franciaország 2035-ig szeretne hat új blokkot megépíteni. Aktuálisan viszont továbbra is csak a Flamanville–3 reaktort építi belföldön, kettőt pedig az Egyesült Királyságban. Az amerikai nukleáris ipart megtestesítő Westinghouse – miközben az EU-ban sok országban sokféle ígéretre próbál szerződni – az Egyesült Államokban még mindig küzd egyetlen projektje, a Vogtle erőmű második új blokkjának befejezésével.
Példaszigetország
Annak szemléltetésére, hogy mekkora is a távolság egy (vagy több) újonnan építendő atomerőműről, egy ország nukleáris reneszánszáról szóló hírek és a valóság között, az Egyesült Királyság jó példa. Aktuálisan a britek egy kétblokkos, francia típusú EPR-ikerblokkos erőművet építenek. Ez a Hinkley Point C, amely mellé a kormány elkezdte a következő tétel, a Sizewell C elméleti előkészítését. Az indoklás szerint miután a szigetország gyakorlatilag kidobta az energiamixből a szenet, csak úgy lehetséges a 2050-re vállalt szén-dioxid-kibocsátás-mentesség elérése, ha a már ma is jelentős méretű, tengeri szélerőművi beruházások mellé atomerőműveket is építenek. A Hinkley Point C-ről évekkel ezelőtt megírta a The Guardian, hogy a világ legdrágább atomerőműve lesz, azóta sokat romlott a helyzet. A francia építő EDF ugyan a projekt kezdetén fogadkozott, hogy soha többé elő nem fordulhat olyan, mint a finn és francia építkezéseinél (a finn Olkiluoto–3 tizenhárom évet késett az indulással, és jelenleg is problémái vannak; a Flamanville–3 pedig még többet csúszik, újabb hibákat találtak, így talán 2025-ben kerülhet sor az üzembe helyezésre). A Hinkley Point C esetében a határidő szent elvét legutóbb májusban írta felül az EDF, amikor az eredeti, 2025-ös dátumot 2027 júniusára módosították – és ez csak az első blokkra értendő. De azt is közölték, hogy az eredetileg kalkulált 20,3 milliárd fontos építési számlát valószínűleg 25-26 milliárd fontról állítják majd ki. (Ennél is nagyobb, 32 milliárd fontos végső beruházási árat adtak meg év elején egy szakmai megtérülési számításhoz.)
A Sizewell C és a Boris Johnson miniszterelnök által meghirdetett zöldipari forradalomba becsempészett, új építésű brit atomerőművek ehhez képest csak papíron léteznek. Az évszázad közepére 24 GW új áramtermelő atomerőművi kapacitás megépítéséről szóló elképzelésekről a napokban nem éppen hízelgő cikket írt a Financial Timesba a volt energiaminiszter. Greg Clark – aki aktuálisan a parlamenti szakbizottság elnöke – úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi nukleáris kapacitás megháromszorozását célzó ambíciók „nem fogják magukat megépíteni”. Az atomenergiában jövőt kereső, regnáló kormányt amúgy támogató Clarke szerint az új atomerőművek létrehozásához a méretük, a pénzügyi komplexitásuk, a munkaerő-szervezési és k+f igényei megbízható stratégiai tervet kívánnak, „sokkal inkább, mint más energiatechnológiák esetében” – tette hozzá.
367×3?
Elgondolkodtató, hogy a globálisan tervezett triplázás vízió vagy inkább illúzió-e, mert a 2020-as bázisévben termelni képes 367 GW atomerőművi kapacitásnak már a fenntartása is több mint 150 GW új (vagy üzemidő-hosszabbított) nukleáris termelőpotenciál biztosítását követelné meg úgy, hogy az évszázad közepére a jelenleg 412 aktív reaktorra támaszkodó globális nukleáris arzenálból akár háromszáz egységet is le kell majd állítani, mivel az erőművek átlagéletkora már jelenleg is 31,9 év.
A klímasemlegesség eléréséhez szükségesnek mondott atomenergiás termelőpotenciál háromszorosára növelésének ígéretét azzal is érdemes összevetni, hogy az évtizedben, 2010–2019 között a világban összesen csak 58 új atomreaktort kapcsoltak be. Az ebben az időben megkezdett és befejezett, illetve „állva maradt” 62 projekt mintegy fele kínai beruházás volt. Ezek az arányok azóta sem változtak lényegesen: az aktuálisan hivatalosan építés alatt álló 58 atomerőmű-projektből – amelyek közé továbbra sem tartozik a magyarországi Paks II. – több is régi, beváltatlan ígéret csupán. Az építés alatt álló atomerőműveket évente listázó és elemző Energiaklub legutóbbi tanulmánya szerint az argentin Carem25 például gyakorlatilag 1984 óta épül, a japán Ohma- és Shiname–3-blokkok közül előbbi 2010 óta, utóbbi 2006 óta áll építés alatt.
Ha a klímasemlegesség eléréséhez az atomerőművek számának felduzzasztása jelenti az utat, akkor az több száz, határidőre megépített, nagy méretű, a tervezéstől az átadásig legalább egy évtized alatt megépíthető atomerőművet jelentene. A tapasztalatok azt mondatják, hogy mindezt érdemes kritikusan kezelni. Ebből viszont vagy az következik, hogy 2050-re nem elérhető a kívánt klíma- és éghajlatvédelmi szint, vagy az, hogy az atomerőművek mellett (vagy helyett) másra kellene feltenni a nagy téteket.
Forrás:
https://www.szabadeuropa.hu/a/triplaznak-a-vilag-atomeromu-potencialjat-az-amerikaiak-es-ez-a-magyar-kormanynak-is-tetszik/32716389.html
2023. december 6.
